Az Ezeregyéjszaka meséi - 5. rész

,,A legfehérebb rózsának is sötét az árnyéka!"

Hiába lett ,,vége" a kapcsolatomnak Cüneyttel, néha még eszünkbe jutott... Nem is tudom, hogy terelődött el ennyire a téma amikor anyával beszélgettem, de szóba került a féltékeny, kisajátító és olykor zsarnok természete. Igazából még vonzónak is találtam benne, hogy ennyire szenvedélyes és úgy gondoltam, hogy biztos csak azért ilyen, mert ,,török." A viselkedését ráfogtam a kultúrájára, és a környezetére, amiben nevelkedett.

 De anyukám - aki szociálpszichológiát és pszichológiát is tanult az egyetemen - elmagyarázta, hogy Cüneyt azért ilyen, mert súlyos személyiségzavarral küzd, és valószínűleg mérsékelten pszichopata. Majd hozzátette, hogy nagy szerencse, hogy időben megszabadultam tőle, mielőtt még halálra vert volna egy veszekedés alkalmával. A szemeim ugyan fönnakadtak, de csak helyeslően bólogattam.

A bordélyos elméletet azóta mélyen elástam magamban, és többet igyekeztem nem gondolni rá. De ez az újabb kétségbeejtő gyanú a mentális betegségéről, megint csak szöget ütött a fejemben. Az, ahogy anya a tüneteket sorolta, megijesztett. Főleg azért, mert észrevettem, hogy igenis passzolnak a kis szerelmemre. A kapcsolatomat egyre nagyobb nyűgnek éreztem, és néha szerettem volna ledobni a vállamról ezt a nehéz súlyt. De annyira menthetetlenül és mindennél jobban imádtam Cüneyt-et, hogy azt mondogattam magamban:

,,Én majd minden problémát legyőzök! A szerelem az majd mindent megold!"

Most már tudom, hogy nagy f*szt old meg mindent a szerelem, mert egyszer annak vége lesz, és egy embert nem lehet kompletten megváltoztatni. Hiába is akarjuk, mindenki az marad, aki volt.

Szóval este, miután megvártam, hogy a családom elaludjon, megint felhívtam a barátomat, és megkérdeztem, hogy tényleg van-e valamilyen pszichés betegsége. Ő persze nem vett komolyan, úgy ahogy máskor sem. Jót nevetett az egészen, és csak a pánikbetegségéről beszélt, amiről eddig is tudtam. Utólag szégyenlem magam, amiért állandóan manipulált és befolyásolt. Nekem nem lett volna szabad hagynom, hogy ezt tegye. De számomra az ő szava olyan volt, mint a szentírás. 

Megígérte nekem, hogy keres egy magyarországi székhelyű török pszichiátert, és kezelteti a pánikrohamait. Pár nappal később, a már korábban említett ,,nagybácsi" kerített neki egy orvost, aki megvizsgálta, és bizony eléggé rossz híreket mondott. Anyukámnak sajnos igaza lett, mert a doktor megállapította Cüneytről, hogy személyiségzavaros. A szerelmem sírva jött haza, befeküdt az ágyba, és csak zokogott. Felhívott, de nem akart beszélgetni, csak látni szeretett volna. Ez még így ment egy darabig. Ő elő sem bújt a takaró alól, csak sírt, nem fürdött, nem járt dolgozni. Sejtettem, hogy valami rettenetesről lehet szó, de időbe telt amíg kihúztam belőle, hogy súlyos betegséget állapítottak meg nála. A barátom totális depresszióba esett, ettől pedig mintha csak még jobban beleszerettem volna. Megesett rajta a szívem, és hiába aggasztott a jövőről alkotott elképzelésem, tudtam, hogy nem hagyhatom el. Éreztem a felelősséget, és azt is, hogy rajtam kívül más nem fogja ennyire imádni. Én az életemet, sőt, még annál is többet feláldoztam volna érte. Hiába volt egyértelmű, hogy a tény, miszerint pszichopata, nem fog változni, és nincs orvos, aki ebből kikezelné, én mégis reménykedtem valami isteni csodában. 

Valami összetört bennem. Hiába bíztam a lehetetlenben, és abban, hogy a dolgaink rendeződnek, a lelkem mélyén a hitem kicsit meghalt. Tizennégy évesen, képes lettem volna lehúzni az életemet a wc-n, egy huszonhét éves, pszichopata, hazug bűnöző boldogságáért. És azt gondoltam, hogy ez tesz engem jó emberré. Az, hogy hűséges vagyok, az hogy kitartok, az hogy a szerelem oltárára magammal együtt feldobok mindent, ami valaha is fontos volt. Csendben tűrtem a kilátástalanságot, az arcomon mosoly ült, és álságosan meséltem a szüleimnek Petiről, az ,,újdonsült" lovagomról. Volt, egy pont, amikor úgy tűnt, már minden mindegy. Azt vártam volna, hogy az érett, felnőtt szerelmem lépjen valamit a kapcsolatunkért, és ne csak tőlem akarja, hogy küzdjek. De ő nem tett semmit, csak elnézte, hogy az én életem lassanként tönkremegy. Hogy a szüleimmel már őszinte mondatokat nem is válthatok. Azt mondta, hogy tartsak ki, de azt nem hogy meddig, és azt sem, hogy ő mit csinál ez idő alatt. Mézet csepegtetett, és úgy látszott, mintha mellettem állna, de közben a sorsomra hagyott. Mint már említettem, szavakban erős volt...

Teltek a hetek és a hónapok. Én éjszakákon át virrasztottam, csakhogy lássam a párom arcát. (Muszáj volt sokáig fent maradni, nehogy anyukámék gyanút fogjanak). Majd jött a nyár, és ő vissza akart menni Törökországba egy időre, én pedig a szüleimmel utaztam volna Spanyolországba. Tudtuk, hogy kevés lehetőségünk lesz a beszélgetésre, így Cüneyt kitalálta, hogy előtte találkozzunk egyszer. Akár csak öt percre is, de mindenképpen látni szeretne. Nem akartam igent mondani. Hiába ő volt a mindenem, az egyetlenem az univerzumban, mégis féltem attól, hogy kettesben legyek vele. De végül belementem a dologba. Utólag nézve, őt sosem az én vágyaim érdekelték, mindössze az, hogy neki mi a jó. Én az ő igényeivel törődtem, és ő is a sajátjaival. Most már tudom, hogy ezért voltam ennyire boldogtalan. Mert egy egyoldalú, önző kapcsolatban tengődtem. 

Egyik délután odaálltam az anyám elé, és ezt mondtam: 

,,Elmegyek, Petivel találkozom! De ha keresnétek, nyugodtan hívjatok!"

Majd kiléptem az ajtón, és a Kőbánya felé sétáltam. Izgultam, örültem, szorongtam, ujjongtam, de egy kicsit aggódtam is. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg találkozunk...