,,Gyűlölöd a magányt? Szerelemre vágysz? Hidd el, jobb az egyedüllét, mint egy pusztító, mindent felemésztő kapcsolat!"
Amikor ez a végtelenül romboló románc elkezdődött még nagyon fiatal voltam, és igazából nem volt szükségem párra. Az igény megvolt bennem, de jobban jártam volna, ha nem keresek társat olyan görcsösen. Minden energiámat abban öltem, hogy megtaláljam a ,,nagy őt."
Még így az elején el kell mondanom, hogy teljesen oda voltam egy török énekesért (ha nem a leghíresebbért). Azt hiszem nem titok, hogy Tarkan volt az én kedvencem. Miután megismertem a dalait, a kultúrát is szép apránként felfedeztem, a vallással együtt. Biztos voltam benne, hogy a jövendőbelim kizárásos alapon csak török lehet, hisz nálam mások számításba sem jöhetnek.
Egy dolog az elhatározás, és egy másik a megvalósulás. Valójában esélyem sem volt, hogy összeszedjek egy külföldi, harmincas ürgét, aki még úgy-ahogy tetszik is. Nem árt tudni a sztorihoz, hogy én egyébként nagyon bezárkózó és otthonülő típus vagyok, nem járok bárokba, iskola után egyenesen haza megyek, és utána már ki sem mozdulok. Így pedig kemény dió az ismerkedés.
Gondolkoztam, hogy mit tegyek: Maradjak továbbra is unatkozó szingli, vagy vegyem kezembe az életemet, és vállaljak némi kockázatot? Én az utóbbira szavaztam, és még aznap regisztráltam a Tinder és Badoo nevű társkereső oldalakon. Akár egy kiéhezett oroszlán, úgy vadásztam a prédákra. Sok pasi jelentkezett, és próbálkozott nálam, míg végre egy török fiú is üzent. Furcsa volt, mert Viberön írt, de nekem nem rémlett, hogy bárkinek is megadtam volna a privát számom. Hiába kérdeztem, ő állította, hogy tőlem szerezte meg, így annyiban hagytam a dolgot. Elvégre annak örültem, hogy jó pár hétnyi meddő próbálkozás után egy olyan srác is megtalált, amilyenre én vágytam. Sürgősen kattintottam is a profiljára, hogy megnézzem a képeit. Pár percig elidőztem a galériájában, és nagyon csalódottnak éreztem magam, hogy ennyire ronda. Tipikus vékony, de pocakos és alacsony, emellett borostás, és furcsa arcú férfi volt. Kissé agresszívnak találtam a vonásait. Nem tudtam eldönteni, hogy az esetem-e vagy sem. De azért elkezdtünk beszélgetni. Ő olyan dumával próbálkozott, hogy itt él Magyarországon, de ha nem lenne elég, hogy nem tud magyarul, még az angollal is gondjai vannak, így gyakorolni szeretne. Valójában 100%-ig megettem ezt a kefét, mert semmilyen szexuális jellegűvel nem nyomult, udvarlásnak jelét sem adta, úgyhogy nem feltételeztem, hogy hazudik. Én meg hiába azért jöttem, hogy az ,,igazival" távozzak, mégis valamiért kötelességemnek éreztem, hogy segítsek. Hisz ráértem, és mindkét nyelvet elég jól beszéltem, a magyart pláne. A kapcsolatunk sokáig megmaradt az írogatás szintjén, és pusztán baráti volt. Ez után a gépelést hosszas telefonálgatásokra váltottuk. Egyre könnyebben tudtunk kommunikálni egymással, és jó érzéssel töltött el, ahogy fejlődött az angoltudása. Minden este - amikor elmentünk aludni - úgy köszönt el, hogy nagyon ,,kedvellek" (I like you). Még több idő eltelt, és javasolta, hogy kezdjünk el videochatelni is, hiszen már elég régi és bizalmas a viszonyunk hozzá. Picit még kérdettem magam, de hamarosan ebbe is beleegyeztem. A szívem mélyén már őrülten szerelmes voltam belé, de nem mertem beismerni, mivel ő még mindig csak a baráti, kedvellek szöveggel jött. Igazából rosszul is esett, hogy ő nem érez többet irántam.
A szüleim már akkor is gyűlölték, bár kevesebbet tudtak róla, mint én. Azt hitték, hogy az állampolgárság miatt akarna befűzni, és ezért eltiltottak tőle. Elvették az internetet, a telefonomat, és mindent. Még úgyis, hogy már nem voltam annyira gyerek. Utoljára viszont még felhívhattam. Én akkor már tudtam, hogy nekem ő nem az öribarim, és azt is tudtam, hogy mennyire szeretem. Lehet, hogy kellemetlen, vagy megalázó, de amikor meghallottam a hangját, nem bírtam ki, hogy ne bőgjek. Váltottunk pár szót, majd azt gondoltam, hogy végleg elváltunk. (Kár, hogy nem így alakult).
Éjjel mégis megvártam, hogy mindenki elaludjon, majd ,,loptam" egy tabletet, és arról üzentem neki. Elmeséltem mindent, azt hogy miért tiltottak el, hogy mi történt stb. Erre ő így felelt:
,,Ne aggódj, én örökké várni fogok rád, mert szeretlek!"
Visszakérdeztem, hogy ,,tényleg?" Majd kifejtette, hogy amikor sírni hallott, rájött, hogy szerelmes belém.
Délután még szomorú voltam az érzéstől, hogy elszakítottak minket, de az, hogy láttam leírva: I love you, minden negatív gondolatot feledtetett velem. Csak örülni tudtam. Azt hittem, hogy a szüleim részéről mindennek vége, de nem sokkal ezután az eset után, a családom jobb belátásra tért, és megengedték, hogy továbbra is a szerelmemmel legyek. (Kész csoda egyébként). Képtelen voltam felfogni, hogy titkolózás nélkül szerethetjük egymást.
Úgy gondoltam, hogy innentől kezdve minden tökéletes lesz, csak kár, hogy minél szebb valami, annál biztosabb, hogy nem igaz... Talán hülye voltam, talán vak, de a fejem búbjáig beborított a rózsaszín köd. Ha érdekel hogyan alakult a történetem, tarts velem a második fejezet erejéig is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése