Az Ezeregyéjszaka meséi - 2. rész

,,Jobb a biztos rossz, mint a folyton őrlő bizonytalanság!"

Valójában nem tudtam, nem éreztem, hogy mennyire meg vagyok vezetve. Azt hittem, hogy a barátom (nevezzük Cüneyt-nek) épp annyira szeret, mint én őt. Minden este órákat beszélgettünk a kamera előtt ülve, napközben héba-hóba felhívtuk egymást, a fennmaradó időben pedig non-stop üzengettünk. Ő volt a legfigyelmesebb, legaranyosabb ember, akivel valaha találkoztam. Folyton érzékeltette, hogy mennyire szeret, hogy mennyire fontos vagyok neki.

Lassacskán már a laptoppal mentem aludni, hogy kicsit olyan érzésünk legyen, mintha együtt bújnánk az ágyba.

Egyik reggel, amikor felébredtünk, szerette volna elmesélni az álmát, mert nagyon rossz volt. Bement egy étterembe egy másik nővel, (magyarán megcsalt engem) én pedig pont ott ebédeltem a családommal. Azt mondta, hogy szörnyen kiborultam, ordítoztam, és közöltem, hogy elhagyom. Ő pedig sírva fakadt, amiért elveszített.

Akkor annyira megható volt, ahogy láttam rajta, hogy tényleg megviseli a szakítás gondolata, hogy nem jutott eszembe kombinálni. Pedig nem ártott volna elmerengenem azon, hogy vajon miért álmodik ilyet egy olyan ember, akiben fel sem merült a félrelépés lehetősége. Az álmokon keresztül az agyunk a feldolgozatlan információkat éli meg. Az összes víziónknak meg van a mögöttes tartalma, miértje.

Egyébként Cüneyt idegenvezetőként dolgozik, egy utazási irodánál, ami a nagybátyjáé. Elég különös, hogy egy olyan országban vezet turistákat, ahol még maga sem beszéli a hivatalos nyelvet, ráadásul az angollal is hadilábon áll. Ja, nehogy elfelejtsem megemlíteni, hogy mindezt végzettség és mindenféle papír nélkül csinálja. Tehát meg merem kockáztatni, hogy én jobban helytállnék az ő munkakörében. Eleinte betudtam annak, hogy nyilván valón azért kapta meg az állást, mert rokona a tulaj, és máshol nem tudna elhelyezkedni. Később persze világossá vált a számomra, hogy a bizonyos nagybácsihoz semmilyen vérkötelék nem fűzi, csupán megszólítás a ,,nagybácsi."

A nagybácsinak (nevezzük Salih-nak) volt egy szuvenír shopja is, ahol Cüneyt szintén dolgozott, mint eladó. (Igen, rajongok a ,,karrierista" pasikért). Ettől függetlenül kettőnk között minden rendben volt. Igazából büszke voltam rá, hogy egy idegen környezetben is feltalálja magát, szorgalmas és hajlandó csinálni valamit a pénzért. A furcsaságok akkor kezdődtek, amikor a drága, kicsi szerelmem tréningben feküdt le ,,aludni," majd egy telefonhívást követően, az éjszaka közepén felpattant, és közölte velem, hogy neki sürgősen el kell mennie. Mikor rákérdeztem: Ilyenkor? Mi történt? Azt felelte, hogy:

,,Drágám, valamelyik turista elvesztette az útlevelét, és nekem segítenem kell megkeresni!"

Ez olyan hajnali három tájékán lehetett. Igazából nevetni akartam a helyzet komikusságán, de sokkal jobban felháborított ez a pofátlan hazugság. Ez a hülyének nézésem olyan szintű magasiskolája, amit nem hittem, hogy bárkinek is van bőr a képén eljátszani. A hitetlenségemnek hangot is adtam, de ő a végtelenségig védte az igazát, így beletörődtem, hogy talán mégsem egy orbitális kamut dugott le a torkomon. Volt még pár ehhez hasonló érdekes eset, de én minden alkalommal meggyőztem magam, hogy bizalmatlan és paranoiás vagyok, Cüneyt-tel minden rendben, és nem kell folyton a rosszat látnom.

A megismerkedésünk kezdete óta tudtam, hogy májusban hazautazik Törökországba, így akkor lehet, hogy majd egy időre hanyagolnom kell őt. Azonban arra ígéretet tett, hogy amint megérkezik, felhív. Nos, a gépe már délután ott volt Izmirben, ő mégis csak este tizenegy körül telefonált, akkor is a bátyja mobiljáról, és szinte kötelező jelleggel beszélnem kellett az anyukájával és a tesójával is. Elég kínosan éreztem magam, de ha ez nem lett volna elég, a saját szerelmemmel alig válthattam egy-két szót, mert a családra hivatkozva hamar le kellett ráznia. Akiknek bemutatott, azok egyébként szimpatikusak voltak.

Másnap ismét sikerült beszélnem a bátyjával, aki küldött nekem régebbi képeket Cüneyt-ről. Az egyik fotón épp egy nő fejét kezelgette, mint kozmetikus. A testvérétől (nevezzük: Tufan) megtudtam, hogy ez az ő szépségszalonja volt, és felvette az öccsét dolgozni. Elméletileg erről sem volt papírja, és csak úgy tetszés szerint nyomkodta és szurkálta a szerencsétlen páciensek arcát. Az én cuki barátom szerint pedig ez irtó vicces... Ahogy jókat röhögött a szitun, én csak értetlenül bambultam magam elé, mert képtelen voltam felfogni, hogy egy felnőtt embernek ez humoros.
Ugyan voltak apró jelek, mégis simán elsiklottam felettük, és igyekeztem boldog lenni, igyekeztem a pozitívumokra koncentrálni. 

A szerelmem a ,,nyaralása" során több különös alakkal is összefutott, állítása szerint üzleti okokból. Ez valószínűleg igaz is volt, bár bennem fel sem merült, hogy itt maffia ügyletekről lehet szó.   

A szemem akkor kezdett felnyílni, amikor egy másik török fiú is szeretett volna udvarolni nekem. Kedves volt, és jófej is, de az tény, hogy pofátlanul nyomult. Az én féltékeny barátom pedig fogta, és innen Magyarországról verőembereket küldött a szegény srácra. Nagyon megruházták az ártatlan nyomorultat. Teljesen kiborultam. Nem bírtam felfogni, hogy a békés, jólelkű és türelmes párom ilyenre is képes. Hihetetlen naiv és szerelmes voltam, mert még ekkor sem gyanakodtam bűnözői kapcsolatokra. Ismét hagytam magam megvezetni, és bevettem, hogy csak az ottani barátait kérte meg egy szívességre... Az én reménnyel teli ártatlanságom nem ismert határokat, és bármeddig elmentem volna a szerelmemet védve. A szemfedő még mindig takarta a szememet, de egy biztos: 

,,Aki nem hülye, azt nem lehet a végtelenségig sötétben tartani!"